2008. december 30.

2008 legjobbjai

Nem akarom olyan hosszúra nyújtani, mint tavaly, szóval csak egy gyors top5-öt írok a tisztesség kedvéért. Amúgy is csak ismételni tudnám magam, "a jobb zenekarok általában oszlanak, és csak rosszabbak alakulnak helyettük". Viszont idén pl. mindenki elkezdett fanzine-t írni, páran meg blogot, amikben nem csak a rinya megy, ez tetszett. Meg jobb koncerteken is voltam, mint 2007-ben, lássuk csak:

5. Twisted Minds @ Kuplung
Igazi partizós este, kellemes előzenekarok és egy zenekar, amiről nem értettem, hogy lehetnek franciák ilyen fasza zenével. Hibátlan produkció volt, ha már a Propagandhit még nem sikerült elcsípnem, ez elég kellemes hiánypótlást nyújtott.

4. The Gaslight Anthem @ Knitting Factory
Már nagyon meg akartam nézni ezt a bandát és összességében kiválóan éreztem magam. Talán ha már ismertem volna az új számokat és nem vagyok megilletődve az élménytől, még jobb helyezést is kaphatott volna, bár a 3-ban már nagyon nehéz volt döntenem.

3. Ceremony @ Arena
Az utazás miatt, és mert utolsónak játszottak már elég fáradt voltam, talán ennek köszönhető, hogy nem első a Ceremony, ami még mindig a leggecibb banda, amit eddig láttam. Emellett nem hoztak se régi lemezeket, se más normális merch-öt.

2. Paint It Black @ Arena
Azt hiszem elég annyit mondanom, önszántából megérintett Dr. Dan Yemin. Meg talán, hogy így kell 30-on túl zenélni. A New Lexicon számainak kellett, hogy élőben keményebbek, a régieknek viszont még erre sem volt szükségük, pusztítás volt.

1. Newborn @ Dürer-kert
Hülye dolog ez: azért első a Newborn, mert végre magyar banda nyújt katarktikus élményt, pedig ők azok, akiknek semmi szüksége ilyen segítségre, egy világviszonylatban is meghatározó zenekar, akiknek azt hiszem bármelyik másik országban népünnepély lett volna a koncertjén. Szóval úgy tűnik, mégis más érzés egy hazai legendás zenekar újjáalakulásán tombolni, mint egy külföldién.

2008. december 9.

God can't touch us now

A messzire utazós koncerteknek az a kellemetlen tulajdonsága van, hogy amennyiben az út nem önfeledt ökörködéssel, csak sima autózással telik, akkor az fáraszt, és süllyedni kezd a tolerancia-szintem is. Szóval mikor tegnap megérkeztünk az Arénához, örültem volna, ha valami jó banda kezd, hogy kicsit feléledjek. A (számomra legalábbis) meglepetés fellépő Grief, akik minden bizonnyal tényleg ezer éve létező és jelentős zenekar, nem fért bele a jó banda kategóriába. A második számnál kimentem megvacsorázni, de simán visszaértem az utolsó 4-5 számukra, és ekkor már tényleg nem élveztem az életet. Érthető okokból nem is értek a műfaji meghatározásukhoz, de valami felháborítóan lassú motoros zene volt, V alakú gitárokkal és hosszú loboncokkal - műértők elárulhatják nekem, hogy ez akkor most lassú stoner, vagy sludge, vagy mi az isten, de valami kínszenvedés.
Szerencsére a Never Healed visszahozta belém a lelket, és bár a társaság nagy többsége az énekest kritizálta, nekem semmi gondom nem volt vele. Nem tudom, hogy a közönség kedvét is a nyitó banda vette el, vagy amúgy is szartak az egészbe, mert abszolút nem kommunikáltak az énekeseket kivéve, akik ezt próbálták félvállról venni, de azért nem volt őszinte a mosolyuk. A Never Healed amúgy egy király banda, persze a kedvenc számomat nem játszották, de ettől függetlenül állat volt, ha már az előzőt nem tudtam behatárolni, akkor ők epikus punkrock-ot játszanak. Vagy curst and roll-t, értitek.
Nem néztem utána nagyon soha a Trap Them-nek, de hallgatás alapján mindig úgy gondoltam, hogy ha valaki, ők biztos két gitárral állnak színpadra. Hát tévedtem. Viszont az az egy lemezminőségben szólt, meg úgy összességében is ők már tényleg nagyon keményen szóltak, a dobosnak rajzszög lehetett a székén mert majdnem többet állt, mint ült, a végén is a földre dobálta a cinjeit, igazi hangulatember volt a srác. Szépen eljátszották ők is a számokat, megköszönték, hogy legalább eljöttünk hétfő este, épp csak azt nem mondták, "de minek". A Never Healed jobban tetszett.
Most pedig, hogy letudtuk a tiszteletköröket, a lényegre térek. CEREMONY. Úgy tűnik elsiklottam a hír felett, hogy most csak négyen vannak, de ez a produkció értékéből semmit sem vont le, kedvenc gitárosunk még megvan, de már nem keféli a haját kezdés előtt! Azt hiszem az utóbbi évek koncertjein nem láttam Ross Farrarhoz fogható frontembert, rajzfilm-kalóz orgánumú barátunk messze túltett a Kultis teljesítményén: mindenre felmászott, fetrengett, mikrofont kapott be és lógatott a mennyezeti gerendákról, és persze az arcodba óbégatott bő nyállal. Emellett néha gyanús volt, hogy leszarja a szöveget és csak ritmusra kiabál, remélem tényleg így is volt. Szóval tegnap nem is volt annyira dühös, sokat viccelődött, plusz a végén egyszál magában elmesélt egy viccet (persze szóvicc volt, amit bár sejtettem, de csak szótárazás után lett százszázalékos - tudtátok, hogy a shoot rügyet/hajtást is jelent? én nem) zárásként. Az is kiderült, hogy nem érdemes dobosként nagyon felhívni magadra a figyelmet, ha az utánad jövő kolléga teátrális mozdulatok nélkül is megaláz. Érdekes, hogy nem volt egy fotós sem a koncerten. Mi történt?
A száraz tényekre térve: az új album nyitószámaival kezdtek, majd egyből Kersed, megőrülés. Nem sokra rá Pressure's On, megőrülés, más feldolgozás furcsa mód nem is volt, bár igazából kevés ennél jobbat tudnék mondani. Minden lemezről legalább 2 számot nyomtak, így szerencsére a Ruinedról is volt még a This Is My War és az I Want To Put This To An End. Igen, úgy tűnik már sosem tudják felülmúlni az első kislemez számait, de azt hiszem ez még nekik sem olyan egyszerű feladat.
Mindent egybevetve a Ceremony mindenkit csúnyán feledtetett az este, ha kezdenek befutni, ha nem, számomra még mindig egy tökéletesen hiteles és zseniális zenekar. Hazafelé persze még sikerült bizonyítanom hogy vidéki vagyok, még a Gazdagrét lakótelepet is megjártuk zseniális tájékozódásomnak és útvonal ötletemnek köszönhetően. Legközelebb majd valaki hajlandó lesz ébren maradni.

myspace.com/ceremony


2008. november 9.

a fogadalmak azért vannak, hogy megszegjem őket

Végül valahogy mégis odaértem a Smafu második felére. És úgy nagyjából végig is énekeltem a számokat. Szerencsére - ahogy tanult kollégám is megfogalmazta - ez a koncert ugyanolyan volt, mit akármelyik másik 2002-03 környékén. Senki nem játszotta túl a szerepét (Mozart barátnőjét kivéve, azt hiszem ebben egyet ért mindenki, aki ott volt), a számok sem mentek jobban. Szóval megállt az idő, plusz volt sok régi ismerős, igazából jól éreztem magam, akármennyire is fogadkoztam, hogy semmiképpen sem megyek el.
Szegjetek meg ti is fogadalmakat, néha egészen jó dolgok sülnek ki belőle. Akár még ennél a koncertnél is jobbak. Most pedig ünnepélyesen megfogadom, hogy nem fogok rendszeresebben írni!

2008. szeptember 25.

nano színtérriport - ki hova szarik, ki honnan eszik?

Először csak arról akartam írni, hogy mi van a KA! Bookinggal, meg hogy szopás a Kuplung, és hogy ha bár én idáig próbáltam őket támogatni azzal, hogy igyekeztem minél több koncertre lemenni, de tovább nem látom értelmét. Mert hogy ugye nem jönnek az emberek koncertre. Hát akkor kevesebbet kellene csinálni, ha tudjuk, hogy nem jönnek, mert különben nem marad pénzünk. De mostanában ez már igazából nem tud felizgatni, mert közben olyan dolgok történnek, amiktől lassan komolyan kitérek a hitemből.
Kezdjük talán azzal, hogy lemegyek egy koncertre Szegeden, amiről mondjuk tudom, hogy egyáltalán nem kéne ott lennem, mert nekem igazából nincs nagy kedvem balhézni meg megmondani a frankót, de kíváncsi voltam a helyre, mindegy is. De miért szervezi punk/hc mércével tökéletesen vállalhatatlan koncertet egy olyan ember, aki a grind eltökélt harcosának állítja be magát?! Hát mi a fasz van? Oké, hagyom a rébuszokat: Nikson, Reflected, Kötelező Közhelyek. Hát édes istenem, csak azért, hogy a zenekara 20-szal több kislány (és kisfiú...) előtt játszon? Nem értem a mai napig, hogy mi a büdös lófasz van. Különösen fájó ez akkor, ha belegondolok, hogy Máté annak az Another Way-nek is tagja, aminek a(z eddigi) munkásságát a legtöbbre tartottam a ma működő zenekarok közül. Felfoghatatlan.
Oh, de aztán csak belesek a NOFX topicba (miért nem bírtam még mindig felhagyni a fórumozással?) és máris elfelejtem ezt is. Egy pár napig azt hittem, hogy én elmegyek majd a Smafu reunion koncertre. Aztán BT már elgondolkodtatott egy kicsit, de most aztán szempillantás alatt minden kételyem elszállt. Olyan nekem a Smafu, mint az első barátnőm volt. Idősebb volt nálam és akkor még úgy éreztem, egy csomó dologban érettebb és használhatóbb az álláspontja, mint az enyém. Aztán mikor pár hónapja találkoztunk, kizárólag a jólneveltségem akadályozott meg abban, hogy 5 perc után faképnél hagyjam, mivel egy komplett idiótának tűnt, akivel sosem állnék szóba. Szóval inkább hagyjuk meg a Smafu-t annak a zenekarnak, ami miatt elkezdtem nagyrészt azokkal a zenékkel foglalkozni, amikkel ma is. De amellett, hogy a koncert is relatíve öreg emberek bohóckodása lenne komolyan már rég nem gondolható számokkal, még azt is tudom, hogy Mozart-nak tényleg megállt a punk a Fat Wreck-nél, pedig mikor én itt tartottam már annyi idős lehetett, mint én most. A zenekar többi tagjának kompetenciáját inkább nem is feszegetném. Egy szó mint száz, régen kinőttem én már ebből, és marha érdekes, hogy mások nem.
Konkluzió? Szegeden azt hiszem nem megyek többet koncertre, még azon is erősen elgondolkoztam, hogy megpróbáljak-e szervezni a továbbiakban. Budapesten amellett, hogy 3 ujjamon meg tudom számolni azokat a magyar zenekarokat, akikért igazán lemennék, nincs pénzem hetente többezer forintot költeni arra, hogy további - számomra - közepesen érdekes koncerteket látogathassak majd. Akkor inkább spórolok két hónapig egy bécsi kirándulásra, ahol legalább nem ismerem az emberek túlnyomó részét és látok olyan zenekarokat, amikre tényleg kíváncsi vagyok.

2008. szeptember 20.

Második nekifutás

Először is utáltam a freeblogot. Másodszor jó példája ez annak, hogy milyen ember vagyok én: sokszor szeretnék csinálni valamit, de csak ritkán lesz valami kézzelfogható eredménye az ötleteimnek. Most is itt van ez a félmegoldás. Lustaságból is, meg mert kételkedtem abban, hogy bárkit is érdekelne, sosem csináltam meg a perzine-t, plusz néha úgy éreztem a blogot is jó lenne folytatni. Úgyhogy álljanak itt a papíron soha meg nem jelent írások mintegy bevezetőként; később pedig szeretném valahol ezek, és a régi blog kritikái és koncertbeszámolói között folytatni valahol.

A tartalom:
- Amit a punkrock adott
- Oktogon
- sXe isn't cool anymore
- Lemezek

Még egyszer felhívnám rá a figyelmet, hogy ezeket még az előző karácsony környékén írtam, szóval néhol már aktualitásukat veszthették, érdemes inkább archívumként kezelni.

2008. január 1.

Oktogon

Ahhoz már hozzászoktam, hogy mivel az emberek általában hülyék, nem tudnak a másikkal normálisan viselkedni. Például ha beülök órára, méghozzá messze a legjobb tanárhoz, akit ismerek, és elvileg mások is kedvelik, általában alig lehet beférni a gyakorlatára, mert jól csinálja amit csinál, lelkiismeretes és még humoros is. Mindezek ellenére a sok majom (a "jövő értelmisége"), annyi tiszteletet nem képes megadni, hogy másfél órával később vitatja meg a baromságait, az óra alatt meg befogja a pofáját. Szóval ezen már túltettem magam. Ami ennél is jobban zavar, ha valakit utálni szeretnék, de már még azt sem lehet jóízűen, mert hirtelen rá kell jönnöm, hogy az "átlag" embert még jobban utálom. Valami ilyesmit szoktam volt érezni a tüntizések alkalmával, hogy néha a sok barom annyira idegesít, hogy már jobban zavarnak, mint a rendőrök.
Már egy jó ideje bérlet nélkül utazom gazdasági megfontolásokból, ez pedig remek apropót szolgáltatott arra, hogy kellően mély ellenszevet érezzek az ellenőrök iránt (főleg az új "személy- és vagyonvédelmi" jártassággal rendelkező biztonsági szolgálat megjelenése óta). A minap éjszakai járattal kellett haza mennem, azt is megszállták már a "kutyák", és mivel éppen nem volt kedvem trükközni, lyukasztottam egy jegyet. Pár megállóval később felszállt egy elég részeg gyerek, majd 3-4 érvénytelen után végre talált egy jegyet, amit elfogadott neki az ellenőr. Egy ideig csenben utaztunk tovább, míg nem akadt valaki aki jegy nélkül nem akart leszállni. Indult a balhé, "miaz, hogy a csövesnek nem kell fizetnie...", a busz megállt, hogy addig nem megyünk tovább, míg nem száll le. Persze azért mégis mentünk tovább. Ez eddig egyáltalán nem zavart. Egyszer csak elkezd hőzöngeni a részeg gyerek, hogy miez, hogy azt a másikat itt le akarják szállítani, mi az, hogy ők itt zöld mellényben vannak a buszon és kérik a jegyeket. Az ellenőr azt mondja, hogy ne kiabáljon. Ő persze csak ordít tovább, hogy neki csak ne magyarázzanak, mert neki jegye van és ő itt azt csinál amit akar, és hogy mind elhúzhatnak a fenébe. Sajnos a teljes szóváltást nem hallottam, mert már csak a vége felé kezdett annyira érdekelni, hogy kivegyem a fülhallgatót, ám ahhoz éppen eleget, hogy már azon kezdtem gondolkozni, én megyek oda és verem pofán a gyereket, és akkor aztán majd magyarázhatja, hogy a BKV-s fickók nem nyúlhatnak hozzá. Végül erre nem lett szükség, mert mikor megérkeztünk az Oktogonra, ahol még vagy 20 ellenőr szokott álldogálni, ahogy megállt a busz, feljöttek, lerángatták a kiabáló gyereket (meg azt hiszem a jegynélkülit is, de az nem számít) és odalent elkezdték jól megagyalni. A felszálló utasok persze azonnal hőbörögni kezdtek, hogy mit képzelnek magukról, én viszont valahogy egyáltalán nem tudtam felháborodni, persze már elképzeltem a híradóban, hogy a fasiszta BKV alkalmazottak összeverik az utazóközönséget. Ha mindez a jegy nélkül utazóval történik, most olyan jót ostorozhattam volna a tulajdonképpen munkájukat végző ellenőröket, ehelyett az lett a vége, hogy sokkal jobban undorodtam ettől a majomtól. Már szinte sajnáltam, hogy az ellenőrök az egyenruha miatt ezt nem tehetik meg nyugodt szívvel, hiszen ennek már semmi köze nem volt a jegyekhez, egy hülye majom egyszerűen azt hitte bármeddig bosszanthat egy rakat embert, arra hivatkozva, hogy ők szolgálatban vannak. Egyesek annyira beleélik magukat a rendőrállam gondolatába, hogy nem nyugszanak, míg önmagukat igazolandó nem hoznak össze egyet - akár csak egy megállóra.

sXe isn't cool anymore

Bármilyen hihetetlen, nem azt fogom leírni, hogyan jöttem rá, hogy mennyire nem hiányoznak nekem másnapok, meg hogy miután úgy döntöttem nem iszom, rájöttem ez mennyire jó, vagy hogy el kellett dönteni, hogy akkor most ki az úr. Még ha nem is hatna alapvetően mesterkéltnek ezt spontán változásnak beállítani, akkor sem érdekelné a kutyát sem, meg aki ismer, egyből jogosan titulálna álszentnek. Viszont az már tényleg meglepő volt, hogy azok az ismerőseim, akik nem érintettek a punk szubkultúrában hogyan reagáltak a kijelentésemre, miszerint "leálltam a piával".
Mikor ezt írom, ennek még csak két hete, mégis már számtalan vitát kellett lefolytatnom, néhányszor már komolyan kezdtem ideges lenni. Főleg ilyen kérdések után, mint: "ŰŰmikor leszel a régi, EREDETI önmagad?" Persze arra számítottam, hogy lesznek győzködések, hogy ugyan már, minek, meg hasonlók, de minden várakozásomat felülmúlta az a könyörtelen intolerancia, amit kapok például attól a barátomtól akivel hétköznapokon a legtöbbször sörözgettem. Ő komplett árulásnak értékeli, amit csinálok. Nem számít, hogy ettől ugyanúgy bármit megbeszélhetünk, ugyanannyira lehet rám számítani, mint eddig, csak az számít, hogy ha én nem iszok, akkor az már nem baráti sörözés. Másoktól ha nem is ennyire durván, de lényegében ugyanezt megkaptam, hogy az nem jó, ha két ember közül az egyik részeg a másik nem. Mintha minden sörözés valamelyik fél lerészegedésével végződne.
Persze meg lehet ezt magyarázni, nyílvánvalóan támadásnak veszi a másik fél, mintha őt ettől a naptól kevesebbnek tartanám, vagy majd ha lerészegedik, jól kinevetem, hogy milyen szánalmas. Pedig azt hinném, ezek az emberek az évek során megismertek már annyira, hogy nem kell tőlem valami undorító pálfordulásra számítani az alkolfogyasztás megítélését illetőlen; mégsem mondta (szinte) senki, hogy "oké, semmi gond, akkor majd én iszom, te meg nem". Hangsúlyozom mégegyszer, ezek azok a barátaim, akik nem kerültek soha közelebbi kapcsolatba a hardcore-ral. Naés? Ez még csak nem is kibaszott tetoválásokról vagy csörömpölésről vagy a verekedős táncokról szólna. Semmi olyan, ami elsőre szokatlannak tűnhet, egyszerűen a tolerancia hiányáról. Persze faszság lenne messzemenő következtetéseket levonni ezeknek a barátságoknak az értékéről (még akkor sem, ha van sok más kérdés is, amiben nehezen fogadják el a döntéseim), de akkor is egy újabb dolog, amivel egészen máshogy állítottam magam kihívások elé, mint ahogy gondoltam.

Lemezek

Nincs semmi kedvem pár soros bemutatókat írni olyan lemezekről, amiket feltétlenül ismernie kell a világnak, de volt pár album, amik nagyon meghatározóak voltak a zine készülésének idején, ezek következnek most.

Egyértelmű, hogy első helyen a Ceremony - Violence Violence nagylemeze szerepel, bár az igazi pusztítást a Ruined kislemez számai végzik, amik ide is felkerültek. Nagy bánatom, hogy most nem jöhet ide egy jó kis köpködés a pesti koncertről, ahol senki meg sem mozdult rájuk, utána pedig a Have Heart-ra mindenki megőrült. Például azért sem, mert talán ezek a srácok annyira nem is bánják, hogy ez az öcsimosher klónsereg nem értékelte őket; de még szégyenletesebb, hogy én is csak rohanva, fél füllel hallgattam bele a zenéjükbe koncert előtt. Oké, geci volt már első hallásra is, de nem figyeltem rá túlságosan. Szóval nem mondhatom, hogy én széttáncoltam volna magam, ha bárki más is megmozdul, pedig ugye nem voltak mindennapiak élőben sem a színtérpukkasztó szőke loboncú sráccal, meg az egyik legkeményebb énekessel, akit valaha láttam.
Aztán a buli után egyre többet és többet hallgattam, mostanra pedig a legnagyobb kedvencek között van. Ez a düh, ez a kiábrándultság, és ez a rohadt egyszerűség - már a szövegekkel is nehéz betelni. Az nagylemezre készült számok föleg a belassulások és a villámgyors őrlések váltogatására épülnek, de a Red C feldolgozás már olyan zseniálisan táncolós hogy tanítani kéne, majd jönnek a kislemezes számok, és egyszerűen a hideg kiráz ezektől a pofonegyszerű, középtempós (néhol már majdnem középlassú) haragbombáktól. A legjobb részekben a két gitár is csak azért van, hogy vastagabb legyen a hangzás, semmi csicsa, csak a döngölés. Szóval nem lehet rajtuk fogást találni; a myspace profiljuk és a weboldaluk is ugyanúgy mentes a tetszetősségtől, mint a zenekar, semmi csillivilli, csak pár szám, kontakt, és a következő koncertek. "fuck all you pretenders, keep your life of trash!"

A másik a napi rendszerességgel hallgatott lemezek közül a Gaslight Anthem - Sink or Swim-je. Igen bazmeg, itt van egy zenekar, akire nem kell napokig vadászni a soulseeken, mégis áradozni fogok róla. Hát mit lehetne egy bandáról, aminek a számai tele vannak "drive"-val, "backseat"-tel, "dancing"-gel és eközben ennyire hihetően szomorkásak? Az egész lemez egy bő fél órás baráti "nincs semmi baj", hátbaveregetéssel kísérve. Ez nem az, aminek én akár egy pillanatra is ellent tudnék állni. Pedig pop, pedig rock, pedig van akusztikusgitáros szám, szóval punkhardcore mércével messzemenőkig elfogadhatatlan. Viszont mivel nincs már None More Black, a LaGreciára még várni kell, ez a zenekar kihasználta nálam az emberhátrányt és megvettek kilóra (talán itt némi informatív igényt viszek az ajnározásba: véletlneül ők is kedvenc államból, NJ-ből származnak, lehet ott valami a levegőben). Én komolyan hittem, hogy ha egy számban a hirtelen csöndbe az énekes merészel belesóhajtani, én onnantól már a számot sem hallgatom végig, nem hogy az albumot; erre tessék, a Gaslight Anthem megcsinálta és jól állt neki - hihetetlen. Autós utazásokhoz, szomorkás estékhez kötelező darab, nincs kétség.

Amit a punkrock adott

A közelmúltban kedvenc fórumunkon nyílt egy meglepően értelmes topic "amit a punk-rock adott nekem" címmel; oda sosem sikerült megfogalmaznom, most megpróbálkozom vele, kicsit hosszabban. Kezdeném az egyértelmű dolgokkal, amik elvitathatatlanok: egyetemista létemre nem hordok Tisza cipőt, Eastpak övtáskát, nincs rasztám, és nem látogatom kényszeresen a béna fesztiválokat. A pánk adta, hogy izgalmas a BKV-n a bérlet nélkül utazni, az éjszakai pakolásokat koncertek után, vagy hogy hülye érzés mikor megkérdezik, milyen zenét hallgatok és én azt válaszolom vergődve, hogy "háát, mindenfélét..". Ha nincs a punkrock, biztos nem altatok és kajáltatok embereket akik több ezer kilométerről jöttek és emellett marha jó fejek; és nem is írnak később újra, hogy milyen jó volt nálunk, jönnének megint. Ez már önmagában elég felemelő ahhoz, hogy azt mondjam: megéri.
Az viszont már jóval kevésbé egyértelmű, hogy például a punk nélkül is ilyen antiszociális (az utóbbi időben élhetetlen is) lennék-e. Azt hiszem ennek hamarabb mutatkoztak jelei, szóval talán szerencsés is, hogy ennek ellenére azzal, hogy lejárok bulikra, meg hasonlók, szépen lassan csak megismerkedek egyre több emberrel - nem úgy, mint a "való" világban, ahol ez még jóval nehezebben megy. Szóval nem tudom kategórikusan kijelenteni, hogy minden barátomat a pánknak köszönhetem (annak ellenére, hogy jelentős hányadukat emiatt ismertem meg), viszont akiket igen, azokat nehezebb elveszíteni.
 
Egyedi keresés