2009. február 24.

a hazai klubélet forradalma

Az egész úgy kezdődött, hogy a Filter mostani programszervezőjével beszéltem telefonon, aki érdeklődni kezdett, hogy milyen koncerteket és mióta szervezek, mert ő valami olyasmin dolgozik, ami bizony a honi koncertszervezést fogja nagymértékben előrevinni és ehhez keres vállalkozó kedvű embereket. Ki tudja, ezt az embert még nem ismertem, szóval azt mondtam találkozzunk, miért ne mondaná el, mit akar.
Egy hete ilyenkor a Filterben ültem, az ötszáz forintos sörömet kortyolgatva, és a kosármeccset bámultam a tévében. Már az elején kezdett elromlani az egész. Az úriember két lánykával társalgott - hamar kiderült, hogy ugyanarról a dologról, amit majd nekem is el fog mondani, és 5 perc türelmemet kérte. Szóval vártam, miközben egy negyvenes tagokat felvonultató kutyaütő metálbanda játszott magának és a néha beténfergő 2 embernek. "Szóval ilyen zenekarok miatt nincs hely két hónapra előre", gondoltam magamban, de ezt már meg lehetett szokni. Persze ott jött-ment az a mihaszna "hangosító" gyerek is, majd később megérkezett méltó párja, Pásztor Tamás hátulról is maximum ronda, dagadt nőnek nézhető segédje. Akkor már tudtam, kurvára rossz helyen vagyok. Közben bár nem akartam hallgatózni, de a lányokkal folytatott beszélgetésből percenként csapták meg a fülem a "százalék" és "menedzser" szavak. Ha már lejöttem, azért csak akartam várni a dolgot, de az 50. percben már elhatároztam az egy órás ultimátumot. Éppen belefért a kolléga.
Nem tudom van-e jelentőssége, de túl sokat azért nem akarok leírni ennek a forradalmi rendszerről. A lényeg annyi, hogy egy maréknyi zenekart menedzselne egy-egy ember. A koncertbevétel százalékáért. Aztán kiderült, lennének, akik csak úgy hobbiból kerültek ehhez közel - mint én - és vannak - mint a lányok - akik művelődésszervezőnek (vagy már máshogy hívják, de a jogutódja) tanulnak és ezt szakmai gyakorlatként csinálnák. Hát jó. Aztán ugye jött az, hogy nagyrészt legalább olyan stílusú zenekarokkal lehetne foglalkozni, amelyet kedvelsz. Ez logikus! Aztán mikor elmondta, hogy a két feketébe öltözött lányka számára is a punkbandák lenne ez a terület, akkor már komolyan kezdtem rájönni, hogy nekem itt már nem sok keresnivalóm lenne.
Oh, azt kifelejtettem, hogy ebbe a rendszerbe való bekerülésnek persze díja van, évente öt számjegyű. Próbáltam megjegyezni, hogy szerintem a punk szubkulturából jövő zenekarok nem fognak fizetni ilyesmiért, mire a válasz az volt, hogy ez havi szinten fejenként kevesebb, mint egy doboz cigi. Meg hogy több zenekar is mondta már, hogy őket ez igenis érdekelné. Most is lesz valami emocore zenekar, amit ő fog menedzselni. Ám legyen. Én csak annyit akartam megtudni, hogy ez elősegíti-e valamilyen szinten külföldi zenekarok itthonra történő leszervezését, erre azonban csak homályos "hát nem igazán" jelentéstartalmú választ kaptam.
Szóval persze nem lesz közöm ehhez az egészhez, de ami miatt leírtam mindezt az az, hogy bevalljam, egy-két pillanatig még gondolkoztam is a dolgon, bár úgy utólag teljesen érthetetlen, miért. Talán mert mostanában elég szűkös az anyagi helyzetem és bármilyen ajánlatot megfontolok, amivel minimális pénzt is kereshetnék. Elég gyenge kifogás, majd az attitűd jóllakat!
Úgyhogy a koncertszervezés új kora egyelőre nem köszönt be, marad egymás basztatása a klubokkal, akiknek a vezetői plusz párezer forintért eladják az anyjukat, vagy amúgy is a picsába kívánják a csörömpölést meg az egymást lökdöső embereket. Várjuk tovább azt szikrát az ősrobbanáshoz.

2009. február 23.

this music will survive

Aki olvasta néha a régi blogot, annak nem új, hogy nem posztolok videókat, hacsak nem lehető legnagyobb kedvencekről van szó. A korábban már elérhető hanganyag után itt a videó, ami vitathatatlanul bejegyzést érdemel, és akit ettől nem ráz ki a hideg, az inkább adja fel:



2009. február 22.

alap könyvek alap arcoknak 2.




Még egy kicsit elidőzve a fikciónál, a dokumentáris igényű darabok előtt egy rövidke novellás könyvet ajánlanék. Aaron "Cometbus" Elliott neve ismerősen kell, hogy csengjen azoknak, akik valaha is külföldi fanzinek után kutakodtak a világhálón. Az írás mellett amúgy játszott több tucatnyi zenekarban, még Billy Joe-val is, de még így is ezen munkássága a kevésbé jelentékeny. Első könyve a Cometbus című 'zine régebbi cikkeinek válogatásából jelent meg, majd másodikként a Double Duce, amely egy önéletrajzi ihletésű novella (később kiegészítve további rövid sztorikkal).
Egy ajánló szerint ami az Úton a beat nemzedéknek, az a Double Duce a Berkley (CA) punk színtérnek. Az mindenesetre biztos, hogy az érintettek számával arányosan kisebb lélegzetvételű a könyv is - pár délután alatt ki lehet végezni, ha az ember hozzászokott a kézírás-szerű betűtípushoz. Bár érthető okokból egyiknél sem tudtam leellenőrizni, a hasonlat helytálló lehet abban, hogy mindkettő elég érzékletesen ad át egy életérzést, a maga minden szépségével és nyűgével. Emellett a DD szinte elejétől a végéig rendkívül szórakoztató és mulatságos.
Főhősünk (gyk. a szerző) foglalt és bérelt házakon át vándorol, a legkülönfélébb lakótársakkal és szomszédokkal kell egyről a kettőre jutnia, miközben a többük által gyártott fanzinek általában eladatlan halmokban állnak a szobákban, amelyek minden esetben gyors pusztulásnak vannak kitéve.
Kihagyhatatlan szereplők az elviselhetetlen barátnők, a megőrülő, vagy jó útra térő barátok, a kellemetlenkedő rendőrök. A történetek általában mindössze két-három oldalasak, szóval esély sincs arra, hogy ráunjunk a dolgokra: bosszú egy fánkosboltból ellopott plakát miatt, a lakhelyül szolgáló víztorony felgyújtása karácsonyfával, fordított zenekaralapítás, mindez persze általában étel hiányában és szesz társaságában.
Szóval ha nem utasítjátok el csípőből a crustpunk életérzést, ezt a könyvet sem szabad kihagynotok, márpedig az igazi alap arcok nem a pipere hárdkórosok. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy a nyelvezet nem mondható éppen bonyolultnak, szóval angolul keveset olvasóknak kiváló kezdési lehetőség!
 
Egyedi keresés