alap könyvek alap arcoknak 3.

"Elég a gyermekmesékből" - csaphat asztalára a kedves olvasó, és ezen alkalommal így is lesz, a sorozat mai darabja ugyanis egy interjúgyűjtemény, a 90-es évek közepéből. Talán már nem egyszer tettem rá utalásokat, hogy nem vagyok a sXe címkével ellátott zenekarok feltétlen rajongója, akkor mit keres itt egy könyv ALL AGES - Reflections on Straight Edge címmel (összeállította Beth Lahickey, kiadta a Revelations Records)? Ennek nagyjából két oka van: az interjúalanyok nagy részének szájából elhangzik, hogy "ez anno nem ennek lett kitalálva" (persze azóta megint eltelt 15 év, de a helyzet nem változott drasztikusan), illetve, hogy azért egy csomó olyan zenekarból is megszólalnak tagok, akiket én is nagyon királynak tartok. Minden interjúalany a saját helyi színterének történeteire épít, amelyekben sorra kerülnek elő az első hullámos zenekarok nevei (SSD, Uniform Choice, 7 Seconds, korai Agnostic Front), amelyek a második nagy korszakhoz vezettek. Sok történet szól a színterek egymáshoz való viszonyáról, értve ezalatt főleg a Boston - New York szembenállást, de kiderül, hogy persze mindkét oldalról voltak kölcsönösen tisztelt személyek és zenekarok (mint például a Beastie Boys, természetesen!)
A szerző állandó kérdései között szerepel a "létezik-e a true till death?" és a "hogyan látod a straight edge-t ma?", amikre néha meglepően jó válaszokat is lehet olvasni. Persze már régóta tudjuk, hogy korábban minden sokkal jobb volt, a hardcore még nem vált egy sznob hobbivá, de ezt jó sokszor kellett ugyanezt olvasnom, hogy a straight edre-ről is elhigyjem. Bár meg kell vallanom mosolyt csalt az arcomra CIV válasza az első koncerten viselt ruháira vonatkozóan, miszerint megbánta, hogy egy zöld kapucnis pólót viselt amin egy sirály volt, mert "akkoriban nem lehetett a legmenőbb szerelés".
Az olyan egyértelmű bandák, mint a Slapshot, a Judge, vagy a BOLD mellett szerencsére a post-hardcore-ba hajló zenekarok is szóba kerülnek, amiket már én is nagyon bírok, mint Walter Schreifels által a Quicksand, vagy Mike Hartsfield révén a zseniális Freewill és Outspoken (akivel Dini szerint a bajszunk is ugyanolyan, én erre nem leltem még bizonyítékot:P). Ian persze semmilyen "alap könyvből" nem maradhat ki, így természetesen itt is szerepel, felelevenítve az X-ek eredetét, egy mókás korai vitáját Ray Cappoval a straight edge és a vegetarianizmus kapcsolatáról, vagy éppen az ellenmozgalomként létrejött Revolution Summert.
Nem akarok mindent felsorolni, de annyit még kiemelnék, hogy a két leginkább kivesézett zenekar a Youth of Today és a Gorilla Biscuits, annyira talán nem meglepő módon, valamint a szerző néhány hölgyismerőse is szót kap a színtérről. Úgy érzem a lényeg már kiderült, hithűeknek kötelező darab, a többieknek csak érdekes és ajánlott olvasmány!

difficulties of crossing a border

Ha jól emlékszem, a Columbo ment a tv-ben, mikor alul egy csíkban kiírták, hogy megkezdődött Szerbia bombázása. Nem állítom, hogy kézzelfogható élmény volt, vagy hogy különösebb érzelmeket váltott volna ki belőlem akkor, de annyiban mégiscsak különbözött az összes többi híradóban látottól, hogy ha az ember nagyon akarta, tényleg hallhatta a robbanásokat és láthatta a fényeket. Azóta elég sok év eltelt, és kérdések, amik akkor messze nem jutottak eszembe, nemrég teljesen nyílvánvalóan fogalmazódtak meg bennem. Mióta van egy barátom, aki bár még európai viszonylatban sem lakik tőlem messze, de a közöttünk lévő határt csak akkor lépheti át, ha tudja igazolni, hova és miért megy. Aki nem csak fogja magát és átugrik Bécsbe, ha látni akar egy jó koncertet. Nem úgy, mint én, aki néhány tíz kilométerrel odébb születtem és jószerivel oda megyek a világba, ahova akarok. Mielőtt lett volna egy ilyen barátom, nem jutott eszembe, hogy az ország amiben élek (amit akkoriban úgy sejtem még sokkal inkább a sajátomnak tekintettem) készségesen asszisztál ahhoz, hogy a bombákat szórjanak oda, ahol ez a barátom lakik. Sőt, egész biztosan nem ő egyedül, hanem még sokan mások is.

Mindezek mellett ennek a barátomnak még egy nagyon király zenekara is van, és nem régen jelent meg az első lemezük Last Flood címmel, ők a Reflections of Internal Rain. Szemfülesebb koncertlátogatók már nem egyszer elcsíphették őket Magyarországon, de azért ahhoz tényleg éberség szükségeltetett. Igazából mondanám, hogy milyen kár, hogy nem egy magyar zenekar csinálta ezt az albumot, de azért évente talán így is el tudok menni egy koncertjükre, akkor meg teljesen mindegy. A hangzás persze nem világmegváltó, ahogy itt Közép-Európában megszokhattuk már, de sok újabb magyar anyaggal szemben viszont mer egy kicsit mocskosan szólni, és így már mindjárt kellemesebb az összkép.

A legalkalmasabb talán az "epikus-crust" kategóriájába lenne pakolni őket zeneileg, de azért nem kizárólag a Tragedy/From Ashes Rise, hanem a Witch Hunt-os vonalra is lehet gondolni, miközben nekem többször is beugrott az Another Year, vagy (pl. az üveghangokra kiabáláskor) a Children of Fall. Viszonylag hízelgő hasonlatok, ha engem kérdeztek. Mindehez persze kizárólag a hosszú és hiábavaló küzdelem után elvetélt álmokról és a magányosan elvesztegetett napokba erőszakolt hitről  van értelme kiabálni - persze ez igaz általánosságban is, hiszen "a vidám zenék szart sem érnek". Az egyetlen, amit szerintem mindenképpen ki kellett volna hagyni, az az utolsó számban az utolsó szám két tisztán kiénekelt két sorát, ami még egy 80-as évekbeli popzenekartól is túlzásnak hatna, nem hogy egy ilyen tökös lemez utolsó percében.

http://www.myspace.com/reflectionsofinternalrain