alap könyvek alap arcoknak 3.

"Elég a gyermekmesékből" - csaphat asztalára a kedves olvasó, és ezen alkalommal így is lesz, a sorozat mai darabja ugyanis egy interjúgyűjtemény, a 90-es évek közepéből. Talán már nem egyszer tettem rá utalásokat, hogy nem vagyok a sXe címkével ellátott zenekarok feltétlen rajongója, akkor mit keres itt egy könyv ALL AGES - Reflections on Straight Edge címmel (összeállította Beth Lahickey, kiadta a Revelations Records)? Ennek nagyjából két oka van: az interjúalanyok nagy részének szájából elhangzik, hogy "ez anno nem ennek lett kitalálva" (persze azóta megint eltelt 15 év, de a helyzet nem változott drasztikusan), illetve, hogy azért egy csomó olyan zenekarból is megszólalnak tagok, akiket én is nagyon királynak tartok. Minden interjúalany a saját helyi színterének történeteire épít, amelyekben sorra kerülnek elő az első hullámos zenekarok nevei (SSD, Uniform Choice, 7 Seconds, korai Agnostic Front), amelyek a második nagy korszakhoz vezettek. Sok történet szól a színterek egymáshoz való viszonyáról, értve ezalatt főleg a Boston - New York szembenállást, de kiderül, hogy persze mindkét oldalról voltak kölcsönösen tisztelt személyek és zenekarok (mint például a Beastie Boys, természetesen!)
A szerző állandó kérdései között szerepel a "létezik-e a true till death?" és a "hogyan látod a straight edge-t ma?", amikre néha meglepően jó válaszokat is lehet olvasni. Persze már régóta tudjuk, hogy korábban minden sokkal jobb volt, a hardcore még nem vált egy sznob hobbivá, de ezt jó sokszor kellett ugyanezt olvasnom, hogy a straight edre-ről is elhigyjem. Bár meg kell vallanom mosolyt csalt az arcomra CIV válasza az első koncerten viselt ruháira vonatkozóan, miszerint megbánta, hogy egy zöld kapucnis pólót viselt amin egy sirály volt, mert "akkoriban nem lehetett a legmenőbb szerelés".
Az olyan egyértelmű bandák, mint a Slapshot, a Judge, vagy a BOLD mellett szerencsére a post-hardcore-ba hajló zenekarok is szóba kerülnek, amiket már én is nagyon bírok, mint Walter Schreifels által a Quicksand, vagy Mike Hartsfield révén a zseniális Freewill és Outspoken (akivel Dini szerint a bajszunk is ugyanolyan, én erre nem leltem még bizonyítékot:P). Ian persze semmilyen "alap könyvből" nem maradhat ki, így természetesen itt is szerepel, felelevenítve az X-ek eredetét, egy mókás korai vitáját Ray Cappoval a straight edge és a vegetarianizmus kapcsolatáról, vagy éppen az ellenmozgalomként létrejött Revolution Summert.
Nem akarok mindent felsorolni, de annyit még kiemelnék, hogy a két leginkább kivesézett zenekar a Youth of Today és a Gorilla Biscuits, annyira talán nem meglepő módon, valamint a szerző néhány hölgyismerőse is szót kap a színtérről. Úgy érzem a lényeg már kiderült, hithűeknek kötelező darab, a többieknek csak érdekes és ajánlott olvasmány!

Igyunk, hogy legyen mit köpni

Mivel még az iwiw is olyan szar, hogy nem tudok szórakozni az "ismerősök friss képei"-n, ezért inkább elmesélem, mikkel voltam elégedetlen az elmúlt hetekben!
Voltam először is a Something Against You utolsó előtti koncertjén, ami így leírva egészen izgalmasan hangzik, de aki ott volt akár ezen, vagy az egy héttel korábban, akár azt is mondhatná, "én is feloszlanék". Persze gondolom mindenki megszokta már, hogy semmi tánc nincs a koncerteken, semmi sem olyan már, mint anno 81-ben. Nem, idén már az ordas panklányok kifizettetik Vendellel a sört, amit az egyetlen megmozdulás alkalmával azonnal kilökött az egyikőjük kezéből. Viszont ez is csak mókás volt, nem zavaró. Ami zavaró, az az, hogy miért kell fél órát várni arra, hogy valaki megszerelje az egyetlen fellelhető mikrofont? Két részről tudnám a kérdést megközelíteni. Tudom, hogy elég szánalmas ilyen távlatból ezzel példálózni, de mikor volt egy zenekarunk még régen, a mindenkori énekesnek volt egy saját mikrofonja. Mint ahogy a többieknek gitárja, meg dobja, akik emellett simán elköltötték egyéb kis vackokra egy-két mikrofon árát egy évben. Szóval eddig is köztudott volt, hogy kiabálni egy zenekarban kurva kényelmes dolog, mert maximum besegítesz a cipekedésnél, aztán hangolni sem kell, csak megérkezel, ordibálsz, vége. Amennyiben például higiéniai szempontokat nem veszek figyelembe (látom, most azért már tényleg mindenki bezárja az oldalt), akkor is csak simán nem fair anyagilag a többiekkel szemben. Főleg ha figyelembe vesszük - és akkor meg is érkeztem a másik oldalhoz - hogy az ember sosem tudja mi vár rá ezekben a szar "klubokban". Mint például a szegedi Garaboncziás, amit ugyanúgy minősít a mikrofonok teljes hiánya, mint a vállalhatatlanul szar és drága sörválaszték. Igazából a dolog annyiból érdekes, hogy ha nem telnek el súlyos félórák az ilyen pöcsölésekkel, akkor talán belenézek az utolsó zenekarokba is, ahelyett, hogy hazamegyek aludni.
Nade ha csak ennyit írok, még alig baszogattam valakit, szóval jöjjön is a következő kedvenc témám. Olvasom a Reaction-t, és benne, hogy gitárost keres a Motivation. Még el is mosolyodom, mostanában úgy is egyre többször játszom el a gondolattal, hogy újra kéne valamit zenélni, csak hát mindig van kifogás. Meg a Fülöp-szigeteken is király lehet játszani. Aztán látom, hogy nade ám legyen vegetáriánus sXe az a gitáros. Még gyorsan leszögezem, itt most nem a Motivation fikázása következik. Ellenben érdekelne, hogy vannak-e még a világon, akikben ellenszenvet kelt a zenekarok utáni "vegan, vegetáriánus straight edge" "stílusmeghatározás". Csak mert szerintem ez egy demagóg és populista húzás. Ismételném, hogy ez csak a Moti hirdetésének apropóján jutott újra eszembe. Ha van egy fasza zenekarod, értelmes mondanivalóval, akkor mi szükség van ilyen címkékre? Azt gondolnám, hogy ez mindenkinek magánügye. Persze így egyből több srác jön majd le a koncertekre, az alkorokon és vádlikon még meg sem száradt a tinta. Pedig vannak zenekarok, akiket nagyon is kedvelek, és X-esként határozzák meg magukat - csak éppen nem lesznek soha a kedvenceim. Inkább megmaradok azoknál, akik bár lehet, hogy a tagok pont nem isznak, vagy veganok, vagy akármi, de semmi kedvük a világ orrára kötni. Nem akarom túlragozni, meg egyáltalán, hülyeségnek is tűnik ekkora tömegbe belekötni, de jól esik!
Haha, azért a végére mégiscsak eszembe jutott valami: magyar zenekarok vajon milyen indíttatásból reklámozzák az "all ages", amúgy respektálandó eszméjét? Egy országban, ahol 15 évesen simán alkoholhoz, cigarettához és szórakozóhelyhez lehet jutni? Vagy van ennek a kifejezésnek egy másik megközelítése is?