2008. január 1.

Oktogon

Ahhoz már hozzászoktam, hogy mivel az emberek általában hülyék, nem tudnak a másikkal normálisan viselkedni. Például ha beülök órára, méghozzá messze a legjobb tanárhoz, akit ismerek, és elvileg mások is kedvelik, általában alig lehet beférni a gyakorlatára, mert jól csinálja amit csinál, lelkiismeretes és még humoros is. Mindezek ellenére a sok majom (a "jövő értelmisége"), annyi tiszteletet nem képes megadni, hogy másfél órával később vitatja meg a baromságait, az óra alatt meg befogja a pofáját. Szóval ezen már túltettem magam. Ami ennél is jobban zavar, ha valakit utálni szeretnék, de már még azt sem lehet jóízűen, mert hirtelen rá kell jönnöm, hogy az "átlag" embert még jobban utálom. Valami ilyesmit szoktam volt érezni a tüntizések alkalmával, hogy néha a sok barom annyira idegesít, hogy már jobban zavarnak, mint a rendőrök.
Már egy jó ideje bérlet nélkül utazom gazdasági megfontolásokból, ez pedig remek apropót szolgáltatott arra, hogy kellően mély ellenszevet érezzek az ellenőrök iránt (főleg az új "személy- és vagyonvédelmi" jártassággal rendelkező biztonsági szolgálat megjelenése óta). A minap éjszakai járattal kellett haza mennem, azt is megszállták már a "kutyák", és mivel éppen nem volt kedvem trükközni, lyukasztottam egy jegyet. Pár megállóval később felszállt egy elég részeg gyerek, majd 3-4 érvénytelen után végre talált egy jegyet, amit elfogadott neki az ellenőr. Egy ideig csenben utaztunk tovább, míg nem akadt valaki aki jegy nélkül nem akart leszállni. Indult a balhé, "miaz, hogy a csövesnek nem kell fizetnie...", a busz megállt, hogy addig nem megyünk tovább, míg nem száll le. Persze azért mégis mentünk tovább. Ez eddig egyáltalán nem zavart. Egyszer csak elkezd hőzöngeni a részeg gyerek, hogy miez, hogy azt a másikat itt le akarják szállítani, mi az, hogy ők itt zöld mellényben vannak a buszon és kérik a jegyeket. Az ellenőr azt mondja, hogy ne kiabáljon. Ő persze csak ordít tovább, hogy neki csak ne magyarázzanak, mert neki jegye van és ő itt azt csinál amit akar, és hogy mind elhúzhatnak a fenébe. Sajnos a teljes szóváltást nem hallottam, mert már csak a vége felé kezdett annyira érdekelni, hogy kivegyem a fülhallgatót, ám ahhoz éppen eleget, hogy már azon kezdtem gondolkozni, én megyek oda és verem pofán a gyereket, és akkor aztán majd magyarázhatja, hogy a BKV-s fickók nem nyúlhatnak hozzá. Végül erre nem lett szükség, mert mikor megérkeztünk az Oktogonra, ahol még vagy 20 ellenőr szokott álldogálni, ahogy megállt a busz, feljöttek, lerángatták a kiabáló gyereket (meg azt hiszem a jegynélkülit is, de az nem számít) és odalent elkezdték jól megagyalni. A felszálló utasok persze azonnal hőbörögni kezdtek, hogy mit képzelnek magukról, én viszont valahogy egyáltalán nem tudtam felháborodni, persze már elképzeltem a híradóban, hogy a fasiszta BKV alkalmazottak összeverik az utazóközönséget. Ha mindez a jegy nélkül utazóval történik, most olyan jót ostorozhattam volna a tulajdonképpen munkájukat végző ellenőröket, ehelyett az lett a vége, hogy sokkal jobban undorodtam ettől a majomtól. Már szinte sajnáltam, hogy az ellenőrök az egyenruha miatt ezt nem tehetik meg nyugodt szívvel, hiszen ennek már semmi köze nem volt a jegyekhez, egy hülye majom egyszerűen azt hitte bármeddig bosszanthat egy rakat embert, arra hivatkozva, hogy ők szolgálatban vannak. Egyesek annyira beleélik magukat a rendőrállam gondolatába, hogy nem nyugszanak, míg önmagukat igazolandó nem hoznak össze egyet - akár csak egy megállóra.

sXe isn't cool anymore

Bármilyen hihetetlen, nem azt fogom leírni, hogyan jöttem rá, hogy mennyire nem hiányoznak nekem másnapok, meg hogy miután úgy döntöttem nem iszom, rájöttem ez mennyire jó, vagy hogy el kellett dönteni, hogy akkor most ki az úr. Még ha nem is hatna alapvetően mesterkéltnek ezt spontán változásnak beállítani, akkor sem érdekelné a kutyát sem, meg aki ismer, egyből jogosan titulálna álszentnek. Viszont az már tényleg meglepő volt, hogy azok az ismerőseim, akik nem érintettek a punk szubkultúrában hogyan reagáltak a kijelentésemre, miszerint "leálltam a piával".
Mikor ezt írom, ennek még csak két hete, mégis már számtalan vitát kellett lefolytatnom, néhányszor már komolyan kezdtem ideges lenni. Főleg ilyen kérdések után, mint: "ŰŰmikor leszel a régi, EREDETI önmagad?" Persze arra számítottam, hogy lesznek győzködések, hogy ugyan már, minek, meg hasonlók, de minden várakozásomat felülmúlta az a könyörtelen intolerancia, amit kapok például attól a barátomtól akivel hétköznapokon a legtöbbször sörözgettem. Ő komplett árulásnak értékeli, amit csinálok. Nem számít, hogy ettől ugyanúgy bármit megbeszélhetünk, ugyanannyira lehet rám számítani, mint eddig, csak az számít, hogy ha én nem iszok, akkor az már nem baráti sörözés. Másoktól ha nem is ennyire durván, de lényegében ugyanezt megkaptam, hogy az nem jó, ha két ember közül az egyik részeg a másik nem. Mintha minden sörözés valamelyik fél lerészegedésével végződne.
Persze meg lehet ezt magyarázni, nyílvánvalóan támadásnak veszi a másik fél, mintha őt ettől a naptól kevesebbnek tartanám, vagy majd ha lerészegedik, jól kinevetem, hogy milyen szánalmas. Pedig azt hinném, ezek az emberek az évek során megismertek már annyira, hogy nem kell tőlem valami undorító pálfordulásra számítani az alkolfogyasztás megítélését illetőlen; mégsem mondta (szinte) senki, hogy "oké, semmi gond, akkor majd én iszom, te meg nem". Hangsúlyozom mégegyszer, ezek azok a barátaim, akik nem kerültek soha közelebbi kapcsolatba a hardcore-ral. Naés? Ez még csak nem is kibaszott tetoválásokról vagy csörömpölésről vagy a verekedős táncokról szólna. Semmi olyan, ami elsőre szokatlannak tűnhet, egyszerűen a tolerancia hiányáról. Persze faszság lenne messzemenő következtetéseket levonni ezeknek a barátságoknak az értékéről (még akkor sem, ha van sok más kérdés is, amiben nehezen fogadják el a döntéseim), de akkor is egy újabb dolog, amivel egészen máshogy állítottam magam kihívások elé, mint ahogy gondoltam.

Lemezek

Nincs semmi kedvem pár soros bemutatókat írni olyan lemezekről, amiket feltétlenül ismernie kell a világnak, de volt pár album, amik nagyon meghatározóak voltak a zine készülésének idején, ezek következnek most.

Egyértelmű, hogy első helyen a Ceremony - Violence Violence nagylemeze szerepel, bár az igazi pusztítást a Ruined kislemez számai végzik, amik ide is felkerültek. Nagy bánatom, hogy most nem jöhet ide egy jó kis köpködés a pesti koncertről, ahol senki meg sem mozdult rájuk, utána pedig a Have Heart-ra mindenki megőrült. Például azért sem, mert talán ezek a srácok annyira nem is bánják, hogy ez az öcsimosher klónsereg nem értékelte őket; de még szégyenletesebb, hogy én is csak rohanva, fél füllel hallgattam bele a zenéjükbe koncert előtt. Oké, geci volt már első hallásra is, de nem figyeltem rá túlságosan. Szóval nem mondhatom, hogy én széttáncoltam volna magam, ha bárki más is megmozdul, pedig ugye nem voltak mindennapiak élőben sem a színtérpukkasztó szőke loboncú sráccal, meg az egyik legkeményebb énekessel, akit valaha láttam.
Aztán a buli után egyre többet és többet hallgattam, mostanra pedig a legnagyobb kedvencek között van. Ez a düh, ez a kiábrándultság, és ez a rohadt egyszerűség - már a szövegekkel is nehéz betelni. Az nagylemezre készült számok föleg a belassulások és a villámgyors őrlések váltogatására épülnek, de a Red C feldolgozás már olyan zseniálisan táncolós hogy tanítani kéne, majd jönnek a kislemezes számok, és egyszerűen a hideg kiráz ezektől a pofonegyszerű, középtempós (néhol már majdnem középlassú) haragbombáktól. A legjobb részekben a két gitár is csak azért van, hogy vastagabb legyen a hangzás, semmi csicsa, csak a döngölés. Szóval nem lehet rajtuk fogást találni; a myspace profiljuk és a weboldaluk is ugyanúgy mentes a tetszetősségtől, mint a zenekar, semmi csillivilli, csak pár szám, kontakt, és a következő koncertek. "fuck all you pretenders, keep your life of trash!"

A másik a napi rendszerességgel hallgatott lemezek közül a Gaslight Anthem - Sink or Swim-je. Igen bazmeg, itt van egy zenekar, akire nem kell napokig vadászni a soulseeken, mégis áradozni fogok róla. Hát mit lehetne egy bandáról, aminek a számai tele vannak "drive"-val, "backseat"-tel, "dancing"-gel és eközben ennyire hihetően szomorkásak? Az egész lemez egy bő fél órás baráti "nincs semmi baj", hátbaveregetéssel kísérve. Ez nem az, aminek én akár egy pillanatra is ellent tudnék állni. Pedig pop, pedig rock, pedig van akusztikusgitáros szám, szóval punkhardcore mércével messzemenőkig elfogadhatatlan. Viszont mivel nincs már None More Black, a LaGreciára még várni kell, ez a zenekar kihasználta nálam az emberhátrányt és megvettek kilóra (talán itt némi informatív igényt viszek az ajnározásba: véletlneül ők is kedvenc államból, NJ-ből származnak, lehet ott valami a levegőben). Én komolyan hittem, hogy ha egy számban a hirtelen csöndbe az énekes merészel belesóhajtani, én onnantól már a számot sem hallgatom végig, nem hogy az albumot; erre tessék, a Gaslight Anthem megcsinálta és jól állt neki - hihetetlen. Autós utazásokhoz, szomorkás estékhez kötelező darab, nincs kétség.

Amit a punkrock adott

A közelmúltban kedvenc fórumunkon nyílt egy meglepően értelmes topic "amit a punk-rock adott nekem" címmel; oda sosem sikerült megfogalmaznom, most megpróbálkozom vele, kicsit hosszabban. Kezdeném az egyértelmű dolgokkal, amik elvitathatatlanok: egyetemista létemre nem hordok Tisza cipőt, Eastpak övtáskát, nincs rasztám, és nem látogatom kényszeresen a béna fesztiválokat. A pánk adta, hogy izgalmas a BKV-n a bérlet nélkül utazni, az éjszakai pakolásokat koncertek után, vagy hogy hülye érzés mikor megkérdezik, milyen zenét hallgatok és én azt válaszolom vergődve, hogy "háát, mindenfélét..". Ha nincs a punkrock, biztos nem altatok és kajáltatok embereket akik több ezer kilométerről jöttek és emellett marha jó fejek; és nem is írnak később újra, hogy milyen jó volt nálunk, jönnének megint. Ez már önmagában elég felemelő ahhoz, hogy azt mondjam: megéri.
Az viszont már jóval kevésbé egyértelmű, hogy például a punk nélkül is ilyen antiszociális (az utóbbi időben élhetetlen is) lennék-e. Azt hiszem ennek hamarabb mutatkoztak jelei, szóval talán szerencsés is, hogy ennek ellenére azzal, hogy lejárok bulikra, meg hasonlók, szépen lassan csak megismerkedek egyre több emberrel - nem úgy, mint a "való" világban, ahol ez még jóval nehezebben megy. Szóval nem tudom kategórikusan kijelenteni, hogy minden barátomat a pánknak köszönhetem (annak ellenére, hogy jelentős hányadukat emiatt ismertem meg), viszont akiket igen, azokat nehezebb elveszíteni.
 
Egyedi keresés