Nincs semmi kedvem pár soros bemutatókat írni olyan lemezekről, amiket feltétlenül ismernie kell a világnak, de volt pár album, amik nagyon meghatározóak voltak a zine készülésének idején, ezek következnek most.
Egyértelmű, hogy első helyen a Ceremony - Violence Violence nagylemeze szerepel, bár az igazi pusztítást a Ruined kislemez számai végzik, amik ide is felkerültek. Nagy bánatom, hogy most nem jöhet ide egy jó kis köpködés a pesti koncertről, ahol senki meg sem mozdult rájuk, utána pedig a Have Heart-ra mindenki megőrült. Például azért sem, mert talán ezek a srácok annyira nem is bánják, hogy ez az öcsimosher klónsereg nem értékelte őket; de még szégyenletesebb, hogy én is csak rohanva, fél füllel hallgattam bele a zenéjükbe koncert előtt. Oké, geci volt már első hallásra is, de nem figyeltem rá túlságosan. Szóval nem mondhatom, hogy én széttáncoltam volna magam, ha bárki más is megmozdul, pedig ugye nem voltak mindennapiak élőben sem a színtérpukkasztó szőke loboncú sráccal, meg az egyik legkeményebb énekessel, akit valaha láttam.
Aztán a buli után egyre többet és többet hallgattam, mostanra pedig a legnagyobb kedvencek között van. Ez a düh, ez a kiábrándultság, és ez a rohadt egyszerűség - már a szövegekkel is nehéz betelni. Az nagylemezre készült számok föleg a belassulások és a villámgyors őrlések váltogatására épülnek, de a Red C feldolgozás már olyan zseniálisan táncolós hogy tanítani kéne, majd jönnek a kislemezes számok, és egyszerűen a hideg kiráz ezektől a pofonegyszerű, középtempós (néhol már majdnem középlassú) haragbombáktól. A legjobb részekben a két gitár is csak azért van, hogy vastagabb legyen a hangzás, semmi csicsa, csak a döngölés. Szóval nem lehet rajtuk fogást találni; a myspace profiljuk és a weboldaluk is ugyanúgy mentes a tetszetősségtől, mint a zenekar, semmi csillivilli, csak pár szám, kontakt, és a következő koncertek. "fuck all you pretenders, keep your life of trash!"
A másik a napi rendszerességgel hallgatott lemezek közül a Gaslight Anthem - Sink or Swim-je. Igen bazmeg, itt van egy zenekar, akire nem kell napokig vadászni a soulseeken, mégis áradozni fogok róla. Hát mit lehetne egy bandáról, aminek a számai tele vannak "drive"-val, "backseat"-tel, "dancing"-gel és eközben ennyire hihetően szomorkásak? Az egész lemez egy bő fél órás baráti "nincs semmi baj", hátbaveregetéssel kísérve. Ez nem az, aminek én akár egy pillanatra is ellent tudnék állni. Pedig pop, pedig rock, pedig van akusztikusgitáros szám, szóval punkhardcore mércével messzemenőkig elfogadhatatlan. Viszont mivel nincs már None More Black, a LaGreciára még várni kell, ez a zenekar kihasználta nálam az emberhátrányt és megvettek kilóra (talán itt némi informatív igényt viszek az ajnározásba: véletlneül ők is kedvenc államból, NJ-ből származnak, lehet ott valami a levegőben). Én komolyan hittem, hogy ha egy számban a hirtelen csöndbe az énekes merészel belesóhajtani, én onnantól már a számot sem hallgatom végig, nem hogy az albumot; erre tessék, a Gaslight Anthem megcsinálta és jól állt neki - hihetetlen. Autós utazásokhoz, szomorkás estékhez kötelező darab, nincs kétség.
Egyértelmű, hogy első helyen a Ceremony - Violence Violence nagylemeze szerepel, bár az igazi pusztítást a Ruined kislemez számai végzik, amik ide is felkerültek. Nagy bánatom, hogy most nem jöhet ide egy jó kis köpködés a pesti koncertről, ahol senki meg sem mozdult rájuk, utána pedig a Have Heart-ra mindenki megőrült. Például azért sem, mert talán ezek a srácok annyira nem is bánják, hogy ez az öcsimosher klónsereg nem értékelte őket; de még szégyenletesebb, hogy én is csak rohanva, fél füllel hallgattam bele a zenéjükbe koncert előtt. Oké, geci volt már első hallásra is, de nem figyeltem rá túlságosan. Szóval nem mondhatom, hogy én széttáncoltam volna magam, ha bárki más is megmozdul, pedig ugye nem voltak mindennapiak élőben sem a színtérpukkasztó szőke loboncú sráccal, meg az egyik legkeményebb énekessel, akit valaha láttam.
Aztán a buli után egyre többet és többet hallgattam, mostanra pedig a legnagyobb kedvencek között van. Ez a düh, ez a kiábrándultság, és ez a rohadt egyszerűség - már a szövegekkel is nehéz betelni. Az nagylemezre készült számok föleg a belassulások és a villámgyors őrlések váltogatására épülnek, de a Red C feldolgozás már olyan zseniálisan táncolós hogy tanítani kéne, majd jönnek a kislemezes számok, és egyszerűen a hideg kiráz ezektől a pofonegyszerű, középtempós (néhol már majdnem középlassú) haragbombáktól. A legjobb részekben a két gitár is csak azért van, hogy vastagabb legyen a hangzás, semmi csicsa, csak a döngölés. Szóval nem lehet rajtuk fogást találni; a myspace profiljuk és a weboldaluk is ugyanúgy mentes a tetszetősségtől, mint a zenekar, semmi csillivilli, csak pár szám, kontakt, és a következő koncertek. "fuck all you pretenders, keep your life of trash!"
A másik a napi rendszerességgel hallgatott lemezek közül a Gaslight Anthem - Sink or Swim-je. Igen bazmeg, itt van egy zenekar, akire nem kell napokig vadászni a soulseeken, mégis áradozni fogok róla. Hát mit lehetne egy bandáról, aminek a számai tele vannak "drive"-val, "backseat"-tel, "dancing"-gel és eközben ennyire hihetően szomorkásak? Az egész lemez egy bő fél órás baráti "nincs semmi baj", hátbaveregetéssel kísérve. Ez nem az, aminek én akár egy pillanatra is ellent tudnék állni. Pedig pop, pedig rock, pedig van akusztikusgitáros szám, szóval punkhardcore mércével messzemenőkig elfogadhatatlan. Viszont mivel nincs már None More Black, a LaGreciára még várni kell, ez a zenekar kihasználta nálam az emberhátrányt és megvettek kilóra (talán itt némi informatív igényt viszek az ajnározásba: véletlneül ők is kedvenc államból, NJ-ből származnak, lehet ott valami a levegőben). Én komolyan hittem, hogy ha egy számban a hirtelen csöndbe az énekes merészel belesóhajtani, én onnantól már a számot sem hallgatom végig, nem hogy az albumot; erre tessék, a Gaslight Anthem megcsinálta és jól állt neki - hihetetlen. Autós utazásokhoz, szomorkás estékhez kötelező darab, nincs kétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése