Shook Ones (+Polar Bear Club, Title Fight) @ B72, Bécs

Ez a koncert remek példázata volt annak, hogy a zeneipar gépezetétől még a Descendents tetoválások sem képesek megmenteni senkit. A Title Fightra nem vesztegetnék túl sok szót, egyáltalán nem néztem utánuk. Ez az ugrálós, külön énekes nélküli punkrock egy kicsit nosztalgikusan hatott, mostanában már elég ritkán találkozom ilyen felállással. Nem találtam igazán említésre méltó momentumot a produkcióban, úgyhogy 5 perce kipróbáltuk, milyen az emeletről nézni egy koncertet, a zenekar feje fölül - nem túl élvezetes.
Ami viszont lényeges, hogy miért is a Polar Bear Club volt ennek a bulinek a headlinere. Az a PBC, akik azon kívül, hogy elfogadható számokat írnak egy még nem túl elcsépelt stílusban és ezt nagyjából elő is tudják adni, semmit sem tud felmutatni. Oké, ez persze csak annak kérdés, aki az utóbbi pár tíz évben nem hallott a könnyűzenéről. Szóval 1,5 éve is volt szerencsém látni ezt a bandát (akkor még kicsit jobbnak is tűnt), mikoris a Gaslight Anthem lemezbemutató turnéján nyitottak - koncertenként 70 dollárban részesülve a GA párezres gázsijából. A befektetés kifizetődött, mint látjuk, ha az ember zenekara végre aláír a Bridge9-hoz, már csak hátra kell dőlni és megy minden magától: aki a városban szűk farmert és kockás inget hord, az biztosan ott lesz a bulidon. Így is lett, viszont mintha némi csalódottságot véltem volna felfedezni a közönség reakciójában (saját informátorom szerint is jobb ez azért lemezen).
Viszont vannak egy páran, akiknem nem ér annyit ez az egész, hogy kurvát csináljanak magukból, még ha ajánlatot is kapnak esetleg. Így történt az, hogy a SHOOK ONES nem volt főzenekar. Az a Shook Ones, amelyik a válasz arra, hogy miért volt teljesen értelmetlen a Lifetime-nak újra összeállni (főleg így). 3 remek lemezzel, jó szövegekkel, és élményszámba menő koncertekkel a hátuk mögött ők nem elegek főzenekarnak. A szegény Polar bear Clubnak elég nagyot kellett volna alakítania, ha felül akarják múlni a produkciót, sajnos nagyon nem sikerült. Főleg énekesposzton domborodott ki a különbség, állítom hogy még az est második helyét sem csípték el, BT még fényképezés közben is beelőzött! A punk koncert egyik első szabálya pedig, hogy tűnjön rövidnek. A Shook Ones ezt is teljesítette, bár végig remek számok voltak, mégis szívesen maradtam volna még párra, a PBC ráadását viszont már az előtérben malmoztuk végig.
Szóval összességében azt kaptam, amire előzetesen számítottam, illetve annál azért sokkal több magyart a színpad előtt. Viszont a teljes katarzis elmaradt, talán a közönség hevesebb reakciója még hiányzott, így csak baromi jó volt, de nem túl sok tánccal. Plusz most először kellett Bécsben belvárosi klubba mennem, és az egész város hangulata alapján én valamiért nagyon is el tudtam képzelni, hogy a hely majd nemdohányzó lesz. Ez mondjuk egy magyarnak nem valódi probléma.

Igyunk, hogy legyen mit köpni

Mivel még az iwiw is olyan szar, hogy nem tudok szórakozni az "ismerősök friss képei"-n, ezért inkább elmesélem, mikkel voltam elégedetlen az elmúlt hetekben!
Voltam először is a Something Against You utolsó előtti koncertjén, ami így leírva egészen izgalmasan hangzik, de aki ott volt akár ezen, vagy az egy héttel korábban, akár azt is mondhatná, "én is feloszlanék". Persze gondolom mindenki megszokta már, hogy semmi tánc nincs a koncerteken, semmi sem olyan már, mint anno 81-ben. Nem, idén már az ordas panklányok kifizettetik Vendellel a sört, amit az egyetlen megmozdulás alkalmával azonnal kilökött az egyikőjük kezéből. Viszont ez is csak mókás volt, nem zavaró. Ami zavaró, az az, hogy miért kell fél órát várni arra, hogy valaki megszerelje az egyetlen fellelhető mikrofont? Két részről tudnám a kérdést megközelíteni. Tudom, hogy elég szánalmas ilyen távlatból ezzel példálózni, de mikor volt egy zenekarunk még régen, a mindenkori énekesnek volt egy saját mikrofonja. Mint ahogy a többieknek gitárja, meg dobja, akik emellett simán elköltötték egyéb kis vackokra egy-két mikrofon árát egy évben. Szóval eddig is köztudott volt, hogy kiabálni egy zenekarban kurva kényelmes dolog, mert maximum besegítesz a cipekedésnél, aztán hangolni sem kell, csak megérkezel, ordibálsz, vége. Amennyiben például higiéniai szempontokat nem veszek figyelembe (látom, most azért már tényleg mindenki bezárja az oldalt), akkor is csak simán nem fair anyagilag a többiekkel szemben. Főleg ha figyelembe vesszük - és akkor meg is érkeztem a másik oldalhoz - hogy az ember sosem tudja mi vár rá ezekben a szar "klubokban". Mint például a szegedi Garaboncziás, amit ugyanúgy minősít a mikrofonok teljes hiánya, mint a vállalhatatlanul szar és drága sörválaszték. Igazából a dolog annyiból érdekes, hogy ha nem telnek el súlyos félórák az ilyen pöcsölésekkel, akkor talán belenézek az utolsó zenekarokba is, ahelyett, hogy hazamegyek aludni.
Nade ha csak ennyit írok, még alig baszogattam valakit, szóval jöjjön is a következő kedvenc témám. Olvasom a Reaction-t, és benne, hogy gitárost keres a Motivation. Még el is mosolyodom, mostanában úgy is egyre többször játszom el a gondolattal, hogy újra kéne valamit zenélni, csak hát mindig van kifogás. Meg a Fülöp-szigeteken is király lehet játszani. Aztán látom, hogy nade ám legyen vegetáriánus sXe az a gitáros. Még gyorsan leszögezem, itt most nem a Motivation fikázása következik. Ellenben érdekelne, hogy vannak-e még a világon, akikben ellenszenvet kelt a zenekarok utáni "vegan, vegetáriánus straight edge" "stílusmeghatározás". Csak mert szerintem ez egy demagóg és populista húzás. Ismételném, hogy ez csak a Moti hirdetésének apropóján jutott újra eszembe. Ha van egy fasza zenekarod, értelmes mondanivalóval, akkor mi szükség van ilyen címkékre? Azt gondolnám, hogy ez mindenkinek magánügye. Persze így egyből több srác jön majd le a koncertekre, az alkorokon és vádlikon még meg sem száradt a tinta. Pedig vannak zenekarok, akiket nagyon is kedvelek, és X-esként határozzák meg magukat - csak éppen nem lesznek soha a kedvenceim. Inkább megmaradok azoknál, akik bár lehet, hogy a tagok pont nem isznak, vagy veganok, vagy akármi, de semmi kedvük a világ orrára kötni. Nem akarom túlragozni, meg egyáltalán, hülyeségnek is tűnik ekkora tömegbe belekötni, de jól esik!
Haha, azért a végére mégiscsak eszembe jutott valami: magyar zenekarok vajon milyen indíttatásból reklámozzák az "all ages", amúgy respektálandó eszméjét? Egy országban, ahol 15 évesen simán alkoholhoz, cigarettához és szórakozóhelyhez lehet jutni? Vagy van ennek a kifejezésnek egy másik megközelítése is?

2008 legjobbjai

Nem akarom olyan hosszúra nyújtani, mint tavaly, szóval csak egy gyors top5-öt írok a tisztesség kedvéért. Amúgy is csak ismételni tudnám magam, "a jobb zenekarok általában oszlanak, és csak rosszabbak alakulnak helyettük". Viszont idén pl. mindenki elkezdett fanzine-t írni, páran meg blogot, amikben nem csak a rinya megy, ez tetszett. Meg jobb koncerteken is voltam, mint 2007-ben, lássuk csak:

5. Twisted Minds @ Kuplung
Igazi partizós este, kellemes előzenekarok és egy zenekar, amiről nem értettem, hogy lehetnek franciák ilyen fasza zenével. Hibátlan produkció volt, ha már a Propagandhit még nem sikerült elcsípnem, ez elég kellemes hiánypótlást nyújtott.

4. The Gaslight Anthem @ Knitting Factory
Már nagyon meg akartam nézni ezt a bandát és összességében kiválóan éreztem magam. Talán ha már ismertem volna az új számokat és nem vagyok megilletődve az élménytől, még jobb helyezést is kaphatott volna, bár a 3-ban már nagyon nehéz volt döntenem.

3. Ceremony @ Arena
Az utazás miatt, és mert utolsónak játszottak már elég fáradt voltam, talán ennek köszönhető, hogy nem első a Ceremony, ami még mindig a leggecibb banda, amit eddig láttam. Emellett nem hoztak se régi lemezeket, se más normális merch-öt.

2. Paint It Black @ Arena
Azt hiszem elég annyit mondanom, önszántából megérintett Dr. Dan Yemin. Meg talán, hogy így kell 30-on túl zenélni. A New Lexicon számainak kellett, hogy élőben keményebbek, a régieknek viszont még erre sem volt szükségük, pusztítás volt.

1. Newborn @ Dürer-kert
Hülye dolog ez: azért első a Newborn, mert végre magyar banda nyújt katarktikus élményt, pedig ők azok, akiknek semmi szüksége ilyen segítségre, egy világviszonylatban is meghatározó zenekar, akiknek azt hiszem bármelyik másik országban népünnepély lett volna a koncertjén. Szóval úgy tűnik, mégis más érzés egy hazai legendás zenekar újjáalakulásán tombolni, mint egy külföldién.

God can't touch us now

A messzire utazós koncerteknek az a kellemetlen tulajdonsága van, hogy amennyiben az út nem önfeledt ökörködéssel, csak sima autózással telik, akkor az fáraszt, és süllyedni kezd a tolerancia-szintem is. Szóval mikor tegnap megérkeztünk az Arénához, örültem volna, ha valami jó banda kezd, hogy kicsit feléledjek. A (számomra legalábbis) meglepetés fellépő Grief, akik minden bizonnyal tényleg ezer éve létező és jelentős zenekar, nem fért bele a jó banda kategóriába. A második számnál kimentem megvacsorázni, de simán visszaértem az utolsó 4-5 számukra, és ekkor már tényleg nem élveztem az életet. Érthető okokból nem is értek a műfaji meghatározásukhoz, de valami felháborítóan lassú motoros zene volt, V alakú gitárokkal és hosszú loboncokkal - műértők elárulhatják nekem, hogy ez akkor most lassú stoner, vagy sludge, vagy mi az isten, de valami kínszenvedés.
Szerencsére a Never Healed visszahozta belém a lelket, és bár a társaság nagy többsége az énekest kritizálta, nekem semmi gondom nem volt vele. Nem tudom, hogy a közönség kedvét is a nyitó banda vette el, vagy amúgy is szartak az egészbe, mert abszolút nem kommunikáltak az énekeseket kivéve, akik ezt próbálták félvállról venni, de azért nem volt őszinte a mosolyuk. A Never Healed amúgy egy király banda, persze a kedvenc számomat nem játszották, de ettől függetlenül állat volt, ha már az előzőt nem tudtam behatárolni, akkor ők epikus punkrock-ot játszanak. Vagy curst and roll-t, értitek.
Nem néztem utána nagyon soha a Trap Them-nek, de hallgatás alapján mindig úgy gondoltam, hogy ha valaki, ők biztos két gitárral állnak színpadra. Hát tévedtem. Viszont az az egy lemezminőségben szólt, meg úgy összességében is ők már tényleg nagyon keményen szóltak, a dobosnak rajzszög lehetett a székén mert majdnem többet állt, mint ült, a végén is a földre dobálta a cinjeit, igazi hangulatember volt a srác. Szépen eljátszották ők is a számokat, megköszönték, hogy legalább eljöttünk hétfő este, épp csak azt nem mondták, "de minek". A Never Healed jobban tetszett.
Most pedig, hogy letudtuk a tiszteletköröket, a lényegre térek. CEREMONY. Úgy tűnik elsiklottam a hír felett, hogy most csak négyen vannak, de ez a produkció értékéből semmit sem vont le, kedvenc gitárosunk még megvan, de már nem keféli a haját kezdés előtt! Azt hiszem az utóbbi évek koncertjein nem láttam Ross Farrarhoz fogható frontembert, rajzfilm-kalóz orgánumú barátunk messze túltett a Kultis teljesítményén: mindenre felmászott, fetrengett, mikrofont kapott be és lógatott a mennyezeti gerendákról, és persze az arcodba óbégatott bő nyállal. Emellett néha gyanús volt, hogy leszarja a szöveget és csak ritmusra kiabál, remélem tényleg így is volt. Szóval tegnap nem is volt annyira dühös, sokat viccelődött, plusz a végén egyszál magában elmesélt egy viccet (persze szóvicc volt, amit bár sejtettem, de csak szótárazás után lett százszázalékos - tudtátok, hogy a shoot rügyet/hajtást is jelent? én nem) zárásként. Az is kiderült, hogy nem érdemes dobosként nagyon felhívni magadra a figyelmet, ha az utánad jövő kolléga teátrális mozdulatok nélkül is megaláz. Érdekes, hogy nem volt egy fotós sem a koncerten. Mi történt?
A száraz tényekre térve: az új album nyitószámaival kezdtek, majd egyből Kersed, megőrülés. Nem sokra rá Pressure's On, megőrülés, más feldolgozás furcsa mód nem is volt, bár igazából kevés ennél jobbat tudnék mondani. Minden lemezről legalább 2 számot nyomtak, így szerencsére a Ruinedról is volt még a This Is My War és az I Want To Put This To An End. Igen, úgy tűnik már sosem tudják felülmúlni az első kislemez számait, de azt hiszem ez még nekik sem olyan egyszerű feladat.
Mindent egybevetve a Ceremony mindenkit csúnyán feledtetett az este, ha kezdenek befutni, ha nem, számomra még mindig egy tökéletesen hiteles és zseniális zenekar. Hazafelé persze még sikerült bizonyítanom hogy vidéki vagyok, még a Gazdagrét lakótelepet is megjártuk zseniális tájékozódásomnak és útvonal ötletemnek köszönhetően. Legközelebb majd valaki hajlandó lesz ébren maradni.

myspace.com/ceremony

a fogadalmak azért vannak, hogy megszegjem őket

Végül valahogy mégis odaértem a Smafu második felére. És úgy nagyjából végig is énekeltem a számokat. Szerencsére - ahogy tanult kollégám is megfogalmazta - ez a koncert ugyanolyan volt, mit akármelyik másik 2002-03 környékén. Senki nem játszotta túl a szerepét (Mozart barátnőjét kivéve, azt hiszem ebben egyet ért mindenki, aki ott volt), a számok sem mentek jobban. Szóval megállt az idő, plusz volt sok régi ismerős, igazából jól éreztem magam, akármennyire is fogadkoztam, hogy semmiképpen sem megyek el.
Szegjetek meg ti is fogadalmakat, néha egészen jó dolgok sülnek ki belőle. Akár még ennél a koncertnél is jobbak. Most pedig ünnepélyesen megfogadom, hogy nem fogok rendszeresebben írni!