A messzire utazós koncerteknek az a kellemetlen tulajdonsága van, hogy amennyiben az út nem önfeledt ökörködéssel, csak sima autózással telik, akkor az fáraszt, és süllyedni kezd a tolerancia-szintem is. Szóval mikor tegnap megérkeztünk az Arénához, örültem volna, ha valami jó banda kezd, hogy kicsit feléledjek. A (számomra legalábbis) meglepetés fellépő Grief, akik minden bizonnyal tényleg ezer éve létező és jelentős zenekar, nem fért bele a jó banda kategóriába. A második számnál kimentem megvacsorázni, de simán visszaértem az utolsó 4-5 számukra, és ekkor már tényleg nem élveztem az életet. Érthető okokból nem is értek a műfaji meghatározásukhoz, de valami felháborítóan lassú motoros zene volt, V alakú gitárokkal és hosszú loboncokkal - műértők elárulhatják nekem, hogy ez akkor most lassú stoner, vagy sludge, vagy mi az isten, de valami kínszenvedés.
Szerencsére a Never Healed visszahozta belém a lelket, és bár a társaság nagy többsége az énekest kritizálta, nekem semmi gondom nem volt vele. Nem tudom, hogy a közönség kedvét is a nyitó banda vette el, vagy amúgy is szartak az egészbe, mert abszolút nem kommunikáltak az énekeseket kivéve, akik ezt próbálták félvállról venni, de azért nem volt őszinte a mosolyuk. A Never Healed amúgy egy király banda, persze a kedvenc számomat nem játszották, de ettől függetlenül állat volt, ha már az előzőt nem tudtam behatárolni, akkor ők epikus punkrock-ot játszanak. Vagy curst and roll-t, értitek.
Nem néztem utána nagyon soha a Trap Them-nek, de hallgatás alapján mindig úgy gondoltam, hogy ha valaki, ők biztos két gitárral állnak színpadra. Hát tévedtem. Viszont az az egy lemezminőségben szólt, meg úgy összességében is ők már tényleg nagyon keményen szóltak, a dobosnak rajzszög lehetett a székén mert majdnem többet állt, mint ült, a végén is a földre dobálta a cinjeit, igazi hangulatember volt a srác. Szépen eljátszották ők is a számokat, megköszönték, hogy legalább eljöttünk hétfő este, épp csak azt nem mondták, "de minek". A Never Healed jobban tetszett.
Most pedig, hogy letudtuk a tiszteletköröket, a lényegre térek. CEREMONY. Úgy tűnik elsiklottam a hír felett, hogy most csak négyen vannak, de ez a produkció értékéből semmit sem vont le, kedvenc gitárosunk még megvan, de már nem keféli a haját kezdés előtt! Azt hiszem az utóbbi évek koncertjein nem láttam Ross Farrarhoz fogható frontembert, rajzfilm-kalóz orgánumú barátunk messze túltett a Kultis teljesítményén: mindenre felmászott, fetrengett, mikrofont kapott be és lógatott a mennyezeti gerendákról, és persze az arcodba óbégatott bő nyállal. Emellett néha gyanús volt, hogy leszarja a szöveget és csak ritmusra kiabál, remélem tényleg így is volt. Szóval tegnap nem is volt annyira dühös, sokat viccelődött, plusz a végén egyszál magában elmesélt egy viccet (persze szóvicc volt, amit bár sejtettem, de csak szótárazás után lett százszázalékos - tudtátok, hogy a shoot rügyet/hajtást is jelent? én nem) zárásként. Az is kiderült, hogy nem érdemes dobosként nagyon felhívni magadra a figyelmet, ha az utánad jövő kolléga teátrális mozdulatok nélkül is megaláz. Érdekes, hogy nem volt egy fotós sem a koncerten. Mi történt?
A száraz tényekre térve: az új album nyitószámaival kezdtek, majd egyből Kersed, megőrülés. Nem sokra rá Pressure's On, megőrülés, más feldolgozás furcsa mód nem is volt, bár igazából kevés ennél jobbat tudnék mondani. Minden lemezről legalább 2 számot nyomtak, így szerencsére a Ruinedról is volt még a This Is My War és az I Want To Put This To An End. Igen, úgy tűnik már sosem tudják felülmúlni az első kislemez számait, de azt hiszem ez még nekik sem olyan egyszerű feladat.
Mindent egybevetve a Ceremony mindenkit csúnyán feledtetett az este, ha kezdenek befutni, ha nem, számomra még mindig egy tökéletesen hiteles és zseniális zenekar. Hazafelé persze még sikerült bizonyítanom hogy vidéki vagyok, még a Gazdagrét lakótelepet is megjártuk zseniális tájékozódásomnak és útvonal ötletemnek köszönhetően. Legközelebb majd valaki hajlandó lesz ébren maradni.
myspace.com/ceremony
Szerencsére a Never Healed visszahozta belém a lelket, és bár a társaság nagy többsége az énekest kritizálta, nekem semmi gondom nem volt vele. Nem tudom, hogy a közönség kedvét is a nyitó banda vette el, vagy amúgy is szartak az egészbe, mert abszolút nem kommunikáltak az énekeseket kivéve, akik ezt próbálták félvállról venni, de azért nem volt őszinte a mosolyuk. A Never Healed amúgy egy király banda, persze a kedvenc számomat nem játszották, de ettől függetlenül állat volt, ha már az előzőt nem tudtam behatárolni, akkor ők epikus punkrock-ot játszanak. Vagy curst and roll-t, értitek.
Nem néztem utána nagyon soha a Trap Them-nek, de hallgatás alapján mindig úgy gondoltam, hogy ha valaki, ők biztos két gitárral állnak színpadra. Hát tévedtem. Viszont az az egy lemezminőségben szólt, meg úgy összességében is ők már tényleg nagyon keményen szóltak, a dobosnak rajzszög lehetett a székén mert majdnem többet állt, mint ült, a végén is a földre dobálta a cinjeit, igazi hangulatember volt a srác. Szépen eljátszották ők is a számokat, megköszönték, hogy legalább eljöttünk hétfő este, épp csak azt nem mondták, "de minek". A Never Healed jobban tetszett.
Most pedig, hogy letudtuk a tiszteletköröket, a lényegre térek. CEREMONY. Úgy tűnik elsiklottam a hír felett, hogy most csak négyen vannak, de ez a produkció értékéből semmit sem vont le, kedvenc gitárosunk még megvan, de már nem keféli a haját kezdés előtt! Azt hiszem az utóbbi évek koncertjein nem láttam Ross Farrarhoz fogható frontembert, rajzfilm-kalóz orgánumú barátunk messze túltett a Kultis teljesítményén: mindenre felmászott, fetrengett, mikrofont kapott be és lógatott a mennyezeti gerendákról, és persze az arcodba óbégatott bő nyállal. Emellett néha gyanús volt, hogy leszarja a szöveget és csak ritmusra kiabál, remélem tényleg így is volt. Szóval tegnap nem is volt annyira dühös, sokat viccelődött, plusz a végén egyszál magában elmesélt egy viccet (persze szóvicc volt, amit bár sejtettem, de csak szótárazás után lett százszázalékos - tudtátok, hogy a shoot rügyet/hajtást is jelent? én nem) zárásként. Az is kiderült, hogy nem érdemes dobosként nagyon felhívni magadra a figyelmet, ha az utánad jövő kolléga teátrális mozdulatok nélkül is megaláz. Érdekes, hogy nem volt egy fotós sem a koncerten. Mi történt?
A száraz tényekre térve: az új album nyitószámaival kezdtek, majd egyből Kersed, megőrülés. Nem sokra rá Pressure's On, megőrülés, más feldolgozás furcsa mód nem is volt, bár igazából kevés ennél jobbat tudnék mondani. Minden lemezről legalább 2 számot nyomtak, így szerencsére a Ruinedról is volt még a This Is My War és az I Want To Put This To An End. Igen, úgy tűnik már sosem tudják felülmúlni az első kislemez számait, de azt hiszem ez még nekik sem olyan egyszerű feladat.
Mindent egybevetve a Ceremony mindenkit csúnyán feledtetett az este, ha kezdenek befutni, ha nem, számomra még mindig egy tökéletesen hiteles és zseniális zenekar. Hazafelé persze még sikerült bizonyítanom hogy vidéki vagyok, még a Gazdagrét lakótelepet is megjártuk zseniális tájékozódásomnak és útvonal ötletemnek köszönhetően. Legközelebb majd valaki hajlandó lesz ébren maradni.
myspace.com/ceremony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése