alap könyvek alap arcoknak 3.

"Elég a gyermekmesékből" - csaphat asztalára a kedves olvasó, és ezen alkalommal így is lesz, a sorozat mai darabja ugyanis egy interjúgyűjtemény, a 90-es évek közepéből. Talán már nem egyszer tettem rá utalásokat, hogy nem vagyok a sXe címkével ellátott zenekarok feltétlen rajongója, akkor mit keres itt egy könyv ALL AGES - Reflections on Straight Edge címmel (összeállította Beth Lahickey, kiadta a Revelations Records)? Ennek nagyjából két oka van: az interjúalanyok nagy részének szájából elhangzik, hogy "ez anno nem ennek lett kitalálva" (persze azóta megint eltelt 15 év, de a helyzet nem változott drasztikusan), illetve, hogy azért egy csomó olyan zenekarból is megszólalnak tagok, akiket én is nagyon királynak tartok. Minden interjúalany a saját helyi színterének történeteire épít, amelyekben sorra kerülnek elő az első hullámos zenekarok nevei (SSD, Uniform Choice, 7 Seconds, korai Agnostic Front), amelyek a második nagy korszakhoz vezettek. Sok történet szól a színterek egymáshoz való viszonyáról, értve ezalatt főleg a Boston - New York szembenállást, de kiderül, hogy persze mindkét oldalról voltak kölcsönösen tisztelt személyek és zenekarok (mint például a Beastie Boys, természetesen!)
A szerző állandó kérdései között szerepel a "létezik-e a true till death?" és a "hogyan látod a straight edge-t ma?", amikre néha meglepően jó válaszokat is lehet olvasni. Persze már régóta tudjuk, hogy korábban minden sokkal jobb volt, a hardcore még nem vált egy sznob hobbivá, de ezt jó sokszor kellett ugyanezt olvasnom, hogy a straight edre-ről is elhigyjem. Bár meg kell vallanom mosolyt csalt az arcomra CIV válasza az első koncerten viselt ruháira vonatkozóan, miszerint megbánta, hogy egy zöld kapucnis pólót viselt amin egy sirály volt, mert "akkoriban nem lehetett a legmenőbb szerelés".
Az olyan egyértelmű bandák, mint a Slapshot, a Judge, vagy a BOLD mellett szerencsére a post-hardcore-ba hajló zenekarok is szóba kerülnek, amiket már én is nagyon bírok, mint Walter Schreifels által a Quicksand, vagy Mike Hartsfield révén a zseniális Freewill és Outspoken (akivel Dini szerint a bajszunk is ugyanolyan, én erre nem leltem még bizonyítékot:P). Ian persze semmilyen "alap könyvből" nem maradhat ki, így természetesen itt is szerepel, felelevenítve az X-ek eredetét, egy mókás korai vitáját Ray Cappoval a straight edge és a vegetarianizmus kapcsolatáról, vagy éppen az ellenmozgalomként létrejött Revolution Summert.
Nem akarok mindent felsorolni, de annyit még kiemelnék, hogy a két leginkább kivesézett zenekar a Youth of Today és a Gorilla Biscuits, annyira talán nem meglepő módon, valamint a szerző néhány hölgyismerőse is szót kap a színtérről. Úgy érzem a lényeg már kiderült, hithűeknek kötelező darab, a többieknek csak érdekes és ajánlott olvasmány!

alap könyvek alap arcoknak 2.

Még egy kicsit elidőzve a fikciónál, a dokumentáris igényű darabok előtt egy rövidke novellás könyvet ajánlanék. Aaron "Cometbus" Elliott neve ismerősen kell, hogy csengjen azoknak, akik valaha is külföldi fanzinek után kutakodtak a világhálón. Az írás mellett amúgy játszott több tucatnyi zenekarban, még Billy Joe-val is, de még így is ezen munkássága a kevésbé jelentékeny. Első könyve a Cometbus című 'zine régebbi cikkeinek válogatásából jelent meg, majd másodikként a Double Duce, amely egy önéletrajzi ihletésű novella (később kiegészítve további rövid sztorikkal).
Egy ajánló szerint ami az Úton a beat nemzedéknek, az a Double Duce a Berkley (CA) punk színtérnek. Az mindenesetre biztos, hogy az érintettek számával arányosan kisebb lélegzetvételű a könyv is - pár délután alatt ki lehet végezni, ha az ember hozzászokott a kézírás-szerű betűtípushoz. Bár érthető okokból egyiknél sem tudtam leellenőrizni, a hasonlat helytálló lehet abban, hogy mindkettő elég érzékletesen ad át egy életérzést, a maga minden szépségével és nyűgével. Emellett a DD szinte elejétől a végéig rendkívül szórakoztató és mulatságos.
Főhősünk (gyk. a szerző) foglalt és bérelt házakon át vándorol, a legkülönfélébb lakótársakkal és szomszédokkal kell egyről a kettőre jutnia, miközben a többük által gyártott fanzinek általában eladatlan halmokban állnak a szobákban, amelyek minden esetben gyors pusztulásnak vannak kitéve.
Kihagyhatatlan szereplők az elviselhetetlen barátnők, a megőrülő, vagy jó útra térő barátok, a kellemetlenkedő rendőrök. A történetek általában mindössze két-három oldalasak, szóval esély sincs arra, hogy ráunjunk a dolgokra: bosszú egy fánkosboltból ellopott plakát miatt, a lakhelyül szolgáló víztorony felgyújtása karácsonyfával, fordított zenekaralapítás, mindez persze általában étel hiányában és szesz társaságában.
Szóval ha nem utasítjátok el csípőből a crustpunk életérzést, ezt a könyvet sem szabad kihagynotok, márpedig az igazi alap arcok nem a pipere hárdkórosok. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy a nyelvezet nem mondható éppen bonyolultnak, szóval angolul keveset olvasóknak kiváló kezdési lehetőség!

alap könyvek alap arcoknak

Remélem mostanra azért a leglustábbak is kiolvasták a karácsonyra kapott Punk a platónt, szóval gondoltam a közeljövőben próbálok majd adni pár tippet azoknak, akik úgy érzik, képesek lennének még pár könyv befogadására, és akik szívesen bealáznák azokat, akik azt merik még mondani 2009-ben, hogy "tisztára olyan volt, mint a GitV-ben".
Az első áldozat a Salad Days, Charles Romalottitól. Mégpedig azért, mert alaptörténetében mutat hasonlóságokat a Get In The Van-nel: főszereplőnk egy ambíciózus fiatal punk srác, aki előbb a középiskolában alapít zenekar a néhány maradék kívülálló cimborájával, majd később lehetősége nyílik, hogy csatlakozzon kedvenc bandájához, akiknek előtte csak otthon hallgatta rongyosra a lemezét. A helyszín természetesen az USA - Iola, Kansas. Persze Rollins realista és groteszk (nem mellesleg valós) történetéhez képest ez inkább egy romantikusnak mondható (nem, nem love story, te paraszt), de azért még a fogyaszthatóság határain belül tartott mese. A történetről persze nem akarok túl sok poént lelőni, de minden szóba kerül, amire a magunk fajta ugrik és amit már annyiszor hallottunk az USA-ban játszódó sztorikban: pizzafutár állás, 5-10 punk lakta ház, menekülés a redneck-ek elől, koncertek isten háta mögötti helyeken. Ami jelzi, hogy a szerző azért otthon van a témában, hogy a színtér tipikus figurái tökéletesen ábrázolva jellennek meg, és bizony minden egyes kaszton (mint például a harcos feminista, vagy az X-es kissrácok, de akár ide vehetjük a zenéléssel felhagyó, munkát és családot vállaló legjobb barátot is) elég jól lehet szórakozni, bár így a főhős már-már hibátlannak tűnik (a maximalizmusán, nomeg a jó ideig hordott, derékig érő zöld rasztáján kívül), de ezt elnézhetjük.
Hogy a történetek, amelyekben valós zenekarok szerepelnek mekkora részben igazak, arról ötletem sincs, mindenesetre ki tenne le egy könyvet, amiben a gyorskajáldába betérő és kizárólag infantilis fingós vicceket elsütő geek-ekről kiderül, hogy a Descendents tagjai? Több poént azt hiszem nem lövök el, de rengeteg közismert zenekar bukkan fel, hogy ennél egy sokkal meglepőbb magyar zeneszerzőről már ne is beszéljek.
Szóval ha te sem bírtad elviselni a Harry Pottert, viszont fekete bárány volt a jeled az oviban, akkor ez a könyv neked való. Könnyed kis fejlődésregény koncertekkel, turnéval, abszolút hiteles előadásban és néhány király mondattal, amiket később kitehetsz a myspace oldaladra.