Ha jól emlékszem, a Columbo ment a tv-ben, mikor alul egy csíkban kiírták, hogy megkezdődött Szerbia bombázása. Nem állítom, hogy kézzelfogható élmény volt, vagy hogy különösebb érzelmeket váltott volna ki belőlem akkor, de annyiban mégiscsak különbözött az összes többi híradóban látottól, hogy ha az ember nagyon akarta, tényleg hallhatta a robbanásokat és láthatta a fényeket. Azóta elég sok év eltelt, és kérdések, amik akkor messze nem jutottak eszembe, nemrég teljesen nyílvánvalóan fogalmazódtak meg bennem. Mióta van egy barátom, aki bár még európai viszonylatban sem lakik tőlem messze, de a közöttünk lévő határt csak akkor lépheti át, ha tudja igazolni, hova és miért megy. Aki nem csak fogja magát és átugrik Bécsbe, ha látni akar egy jó koncertet. Nem úgy, mint én, aki néhány tíz kilométerrel odébb születtem és jószerivel oda megyek a világba, ahova akarok. Mielőtt lett volna egy ilyen barátom, nem jutott eszembe, hogy az ország amiben élek (amit akkoriban úgy sejtem még sokkal inkább a sajátomnak tekintettem) készségesen asszisztál ahhoz, hogy a bombákat szórjanak oda, ahol ez a barátom lakik. Sőt, egész biztosan nem ő egyedül, hanem még sokan mások is.
Mindezek mellett ennek a barátomnak még egy nagyon király zenekara is van, és nem régen jelent meg az első lemezük Last Flood címmel, ők a Reflections of Internal Rain. Szemfülesebb koncertlátogatók már nem egyszer elcsíphették őket Magyarországon, de azért ahhoz tényleg éberség szükségeltetett. Igazából mondanám, hogy milyen kár, hogy nem egy magyar zenekar csinálta ezt az albumot, de azért évente talán így is el tudok menni egy koncertjükre, akkor meg teljesen mindegy. A hangzás persze nem világmegváltó, ahogy itt Közép-Európában megszokhattuk már, de sok újabb magyar anyaggal szemben viszont mer egy kicsit mocskosan szólni, és így már mindjárt kellemesebb az összkép.
A legalkalmasabb talán az "epikus-crust" kategóriájába lenne pakolni őket zeneileg, de azért nem kizárólag a Tragedy/From Ashes Rise, hanem a Witch Hunt-os vonalra is lehet gondolni, miközben nekem többször is beugrott az Another Year, vagy (pl. az üveghangokra kiabáláskor) a Children of Fall. Viszonylag hízelgő hasonlatok, ha engem kérdeztek. Mindehez persze kizárólag a hosszú és hiábavaló küzdelem után elvetélt álmokról és a magányosan elvesztegetett napokba erőszakolt hitről van értelme kiabálni - persze ez igaz általánosságban is, hiszen "a vidám zenék szart sem érnek". Az egyetlen, amit szerintem mindenképpen ki kellett volna hagyni, az az utolsó számban az utolsó szám két tisztán kiénekelt két sorát, ami még egy 80-as évekbeli popzenekartól is túlzásnak hatna, nem hogy egy ilyen tökös lemez utolsó percében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése